Tréner szemmel

Stroke után hazakerülni az egészségügyi intézményből a „hogyan tovább\”-ba a túlélőnek és a családtagoknak is ismeretlen helyzet. Azt tapasztalom, sokan keresik a segítséget, mások azt sem tudják, mitévők legyenek. Megpróbálják önerőből megoldani az ápolást: legtöbbször pelenkázni, fürdetni, stb. A családok a gondoskodó mechanizmusokra fókuszálnak, de sok esetben a pszichés és mentális problémák feldolgozásának és az empátiának a hiánya miatt, segítség nélkül marad a túlélő.

Trénerként a mentális megsegítést elengedhetetlennek tartom. Hiszem, hogy a felépüléshez vezető út pozitív gondolatokkal, olykor humorral (ami legalább olyan fontos tényező, mint a célok kitűzése, majd elérése) megtöltve, már fél siker.

Ami megtörtént, azon nem tudunk változtatni. El kell fogadni és abból építkezni, kihozni a legjobbat, legtöbbet, szakmai segítséggel, sok gyakorlással, kitartással, a motiváció folyamatos fenntartásával.

Az érintettjeim tartják, de olykor el is sírják magukat a kiszolgáltatott helyzetük miatt; magalázónak tartják, hogy például pelenkásak.

Legelső céljuk, hogy olyan állapotba kerüljenek, hogy a wc-re el tudjanak menni. Ennek tükrében, olyan célirányos gyakorlatokat végzünk/gyakorolnak (előbb segítséggel, majd önállóan is), ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy minél előbb el tudják hagyni az ágyat. Megtanulják, hogyan tudnak önállóan kiülni az ágy szélére, segítséggel, majd anélkül átülni a kerekesszékbe. És szép fokozatosan, türelemmel haladni a következő kitűzött cél felé.

Winkler Györgyi